Tudom, rég írtam már. Ez úton kérek elnézést mindenkitől, aki megtisztel azzal, hogy olvassa a blogomat.

Mi minden történt amióta nem írtam? Rengeteg minden. Így hát bele is vágok a közepébe ;)

Október 16-án áramszünet volt a hotelben. Szóltak már jó előre. Persze én voltam aznap a nappalos. Két zokni, két nadrág sok pulcsi, hisz akkor már elég hűvös volt az idő és fűtés nélkül igen hamar le tud hülni a recepció. Márpedig áram nélkül fűtés sem volt, nem üzemelt a kazánház. Sötétben, hidegben ülve hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem: itt az ideje, hogy bemutassam Picimet a szüleimnek! 

Leegyeztettem anyukámmal az időpontot. Október 26. Már csak másfél hét volt hátra a bizonyos találkáig. Kincsem az éjszaka bulizott, de képes volt bejönni hozzám picit, a főnök engedélyével. Örültem a kedves gesztusnak, hogy még másnaposan, fáradtan is képes bejönni hozzám pár órára. Valójában a meglepetés azonban csak akkor következett, mikor megérkezett. Tükön ülve vártam a True Blood második részének megjelenését. Aznap jelent meg. Hát ez a drága nem képes volt oda menni nyitásra a könyvesboltba és megvenni nekem!?!?! Szerintem el lehet képzelni mit éreztem :)

Tehát másnaposan, kialvatlanul megérkezett hozzám az én kedvesem. Ilyen állapotban hoztam tudomására, hogy másfél hét és bemutatom otthon.

Ez a másfél hét hamar elrepült és már azon kaptuk magunkat, hogy hazafelé tartunk a buszon ülve. Ekkora már mindketten izgultunk. Természetesen ő sokkal jobban.

Örömmel vettem tudomásul, hogy ugyan vélemény még nem alakult ki róla, de szimpatikus a szüleimnek, pici tesóm pedig odáig van érte. Ó ha láttátok volna ez a két srác milyen aranyosan eljátszott együtt.. Két napon át. Ugyanis kinn aludtunk. Láttam már előző páromat játszani a testvéremmel, de az más volt. G-n éreztem az őszinte törődést és szeretetet kistestvérem irányába. Jó érzés volt.

Kedd délután elindultunk 3-masban sétálni nálunk a környéken. Ahogy a mellettünk lévő utcába értünk, egy kertesházból hangosan ugató mérges kutyák kezdtek el rohanni picúr öcsim felé. Én azonnal felkaptam őt, életem pedig elénk állt. (wáo -gondoltam magamban- ilyet még nem tapasztaltam. A fiú, akit szeretek, minden erejével óv és vigyáz rám is és tesómra is. Végtelenül jól esett. Igen tudom, hogy ez természetes, mégis most tapasztaltam először.. ) Azt gondoltam nem bántanak, csak ugatnak a tacskó kinézetű korcs kutyák. Tévedtem. Rákaptak G lábára és csak azért nem sikerült megharapnia az egyiknek, mert megvédte a cipőjének szára, mely a bokájánál picit feljebb ért. Így is megkapta annyira, hogy sebes lett, de kevésbé, mintha nem lett volna ott a cipő. A fognyom tisztán látszott a lábbeli szárán. Hát ilyen is van.. 

Ettől eltekintve a bemutatás jól sikerült és jól éreztük magunkat.

Másnap mesélte anyukám, hogy elmondta nagymamámnak, hogy voltunk kinn. Persze ez új információ volt számára, hisz csak szüleim tudták, hogy járok valakivel. Döbbenten értelmezte a mondatot, miszerint voltUNK. Rögtön vissza is kérdezett, hogy hogy többes számban hangzott el a mondat. Így tudta meg nagyi, hogy Zs után mostmár más a párom és így tudtam meg én, hogy ő sem szerette Zs-t. Hohóóóó, ezek szerint senki a családomban...

Ha már Zs. Becsajozott. Ahogy vártam, ezzel sikerült eljutnom arra a szintre, hogy már ne törődjek vele. Elhelyeztem magamban és nem érdekel többé. Sajnálom az élete miatt, de ennyi.  Már nem akarom tudni mikor mi történik vele és nem akarok beszélgetni sem. Hisz minek?? Idő kérdése és már látni sem fogjuk egymást. Folyamatosan keresek másik állást, egyenlőre azonban még nincs lehetőségem váltani.

Apropó "nem érdekel többé". Ezt már nem csak rá mondanám. Volt egy kedves "barátnőm", aki sunyi módon Zs barátja lett. Persze nekem állította, hogy nem és még csak nem is beszélgetnek. Aztán a fényképei közt iwiwen nem ott virít az én exemmel? No comment. Nem bánom. Az ilyen "barátokat" nem kell sajnálni, hisz nem vesztettem személye nélkülözésével semmit, csak nyertem. Már akkor észbe kellett volna kapnom, mikor a török állította róla, hogy egy egyszerű ribanc..

Remélem mindketten elégedettek magukkal. Egészségükre. Madarat tolláról, embert barátjáról.

Itt még nem ért véget az események sora. Múlthét csütörtökre lebetegedtem. Csütörtökön még bejöttem, de pénteken már nem. Pihentem. Még mára sem gyógyultam meg teljesen, de már semmi vészes.

Tehát betegen pihenek otthon még a keddi napon is. Készültünk állásinterjúra kedvesemmel, ezt azonban lemondták. Így maradt a nőgyógyász látogatás gyógyszer feliratás ügyében. Felkeltünk, reggeliztünk. Hamar konstatáltam, hogy nincs víz. Se hideg, se meleg. Ugyanis hiába nyitottam ki a csapot és tekertem bármerre, egy csepp sem jött ki belőle. Morogva caflattam vissza a szobába és tudattam a tényeket kedves párommal is.

Rosszhírek sora azonban folytatódott. Épp, hogy befejeztük a reggelit, valaki megpróbálta kulccsal kinyitni az ajtót, majd mikor sikertelenül járt, csengetett. Tudtam, hogy ez a tulaj. Nem örültem neki, hisz nem voltam egyedül, nem volt elmosogatva és még nadrág se volt rajtam..

Ajtót nyitottam hát. Végig mért (csapzott voltam, beteg és kifejezetten utáltam, hogy most kellett beállítania), majd mosolyogva szabadkozott, hogy most jött. És hogy telefonált és ki voltam kapcsolva. Ez így van.  Ha belettem volna kapcsolva sem érek vele túl sokat, hogy 10 perccel érkezése előtt közli, hogy jön.. És ha ki vagyok kapcsolva be kell állítania mint, aki haza jön? Ha nem lett volna a kulcs a zárban, simán ránk nyit. De hát ő a tulaj. Mondtam neki, hogy nem vagyok egyedül. Kikerekedtek a szemei. Aztán körbe nézett (nem volt elmosogatva, reggeli után voltunk, a wc deszka olyan szar volt, hogy korábban letört és még nem volt pénzem pótolni, semmit nem lehet felfúrni a lakásban, így a tükre rám borult még amikor oda költöztem, a szobában pedig nem is járt, mert benn volt G):

                       - Hogy néz ki a lakás? Mi ez a kupi??

                       - Nem szokott így kinézni, beteg vagyok.

                         Ja és nincs víz. Gondolom a  lépcsőház

                         felújítás miatt. Valami olyat szerelhetnek,

                         ami miatt el kellett zárniuk a vizet.

                   - És nem volt kiírva??

                        - Én nem láttam sehol.

                       - Akkor is. Ez nem most lett ilyen. Hogy nézhet így ki.

                     Nagyon csalódtam benned.

                        - Figyelj, tényleg nem szokott így kinézni a lakás.

                        -Nem érdekel. Csalódtam benned. Ha a te lakásod lenne,

                          jobban vigyáznál rá?

                         - Erre is ugyanúgy vigyázok.

                         - Azért se kértél bocsánatot, hogy összetörted a tükrömet.

                         - Mert szerettem volna megcsináltatni.

                         - Nem kell.

                         - De megfogom.

                         - És a wc deszka a lakás tartozéka, majd pótold.

                         - Természetesen.

                         - Szóval fiú van nálad?? -kérdezte cseppet sem kedvesen-

                    - Igen.

                         - Itt aludt?

                         - Igen, itt. -válaszoltam  őszintén, hisz miért lenne ez baj-

                    - Jó lenne, ha nem itt lennétek. Legyetek a fiúnál.

                            Nem akarom, hogy azt gondolják, hogy párnak

                            adtam ki a lakást.

                          - Csak néha szokott itt aludni.

                          - Legyetek náluk. És ne legyen kulcsa a lakáshoz.

                             Ne hagyja itt a ruháit, meg semmijét!

                          - Nincs kulcsa és nem is lesz. 

                          - Mikor megy el??

                     - Délután megyünk -ami igaz is volt, de már nem őszinte,

                       hisz, este visszamentünk hozzám.

                     - Jövőhéten feljövök, csillogjon villogjon minden!!!!!

                       Úgy ahogy itt hagytam neked.

E záró mondat már csak azért is furcsa volt, mert mikor oda költöztem még seprű sem volt a lakásban, nem hogy porszívó... Apa vett nekem nem sokkal odaköltözésem után.

Ilyen formában távozott tőlem a kedves tulaj, aki nem mellesleg anyukám barátnője. Nyilván teljesen kiborultam. Nagyon nehezen nyugodtam csak le, G segítségével. Bosszantott az egész helyzet. Beállít hozzám váratlanul. Reggeli után. Én épp beteg vagyok, víz meg csak úgy mellesleg egy csepp se.. Íme a részletek ismerete iránti érdektelenség, de mégis ítélkezés remek példája. Ahogy mondani szokás: Ne ítélj elsőre. Persze ez az emberek többségének nem megy..

Tehát így jártam. Ami viszont a mai napig fejtörést okoz, az a "ne hozd fel a pasidat, mert nem akarom hogy elvegyék tőlem a lakást, mert kiadtam egy párnak" című kijelentés. Néha olyan érzésem van, mintha ennek a nőnek üldözési mániája lenne. Mert hogy ezt a lakást apukájától örökölte, de nem adhatja ki, mert akkor elveszik tőle, a szomszédok meg kémkednek utána és köpnek ha mégis kiadja.. stb. Na erről mit gondoltok??

Ne vigyem fel a páromat??? Ez azért már kicsit durva. Meg ugye bár, ilyesfajta szabályokról szó sem volt, mikor beszéltünk arról hogy oda költözöm. Véletlen? Nem véletlen? Hisz, ha így állt volna a helyzet, biztosan nem költözöm oda..

Felháborodottan és elkeseredetten kerestem a megoldást, hogy akkor most még is mit hogy. Hiszen, ha valami nem tetszik neki, bármikor kiteheti a szűrömet.

Megbeszéltem ezt a kérdést természetesen kicsimmel is és a barátaimmal is. Mindenki azt mondta, hogy az életembe azért nincs joga beleszólni, nem mondhatja meg kit vihetek fel. Kit vihetek fel? Senkit....

Így jutottunk arra, hogy szarjak az egészre, ebbe nem szólhat bele, nincs hozzá joga. Hát igyekszem...