Ismét munkanap. Ébredés reggel 5:45. A szemeim maguktól pattantak ki, majd a telefonom órájára nézve, elborzadva eszméltem rá: nincs visszaalvás. Morcosan kászálódtam ki az ágyból kedvesem mellől. Utálatos reggelek ezek. Néhány nap pihenés után visszatérni a való életbe és bejönni dolgozni. Ilyenkor annyira nehezemre esik elválni TŐLE. Persze 1 óra regenerálódás után már minden a helyén van, visszarázódtam a hétköznapok lassan múló óráiba. Hihetetlen, hogy a nő milyen érzékeny tud lenni ilyenkor reggel -vagy csak én??-. Nekem a reggeli ébredés nagyban befolyásolja a nap hátralévő részét. A mai végeredmény: örülök, mert 5 nap helyett csak 4-et kell dolgoznom.

Még hűvös van nagyon. Itt csücsülök egy őszi kis kabátban és figyelem, ahogy a Nap felkel. Egyre több sugara jelenik meg itt a recepción. Idő kérdése és melegem lesz. :D

Kezd rossz szokásommá válni Zs-re való gondolás. Azóta a bizonyonos "emlékrámtörős" éjszaka óta valahogy nem hagynak nyugodni az évek "maradványai". Az okát nem tudom, de cseppet sem jó érzés. Talán pont ez a baj? Hogy képtelen vagyok jó érzéssel gondolni rá? Nem, nem vagyok képtelen. Inkább kettős érzés van bennem. Az egyik, amelyik képes a múltra jó érzéssel gondolni, a másik, amelyik nem akarja MÉG ezt, hanem egyszerűen szeretne túl lépni első igaz szerelmén. Nem rossz ember ő. Egyszerűen már nem ment. Illetve mehetett volna, ha képes és hajlandó változni. Talán én sem tudtam úgy változni, ahogy azt a folytatás megkövetelte volna. A rozsaszín köd és a 4 év ritka találkozás sokmindent másként tüntetett fel, mint ami a valóság volt. Összeköltözve, 2 év együtt élés után döbbentem rá, hogy bár tiszta szívéből szeretett -és természetesen én is őt- mégsem tudja nekem mindazt megadni, amire szükségem van. Együtt maradhattam volna vele, külön élve és tehettünk volna úgy, mintha minden rendben lenne.. Egy nő 6 év után viszont nem arra vágyik, hogy a párja az édesanyjánál lakjon -aki puffog,ha a fiacskája a barátnőjénél/vel van- és csak a legjobbat kapják a másikból. Hiányoztak a tervek, a közös jövő. Már úgy éreztem csak egy egyszerű párocska vagyunk, akik néha összejárnak. Igen, együtt maradhattunk volna, külön élve. Változott volna bármi? Változott volna maga a természete, amivel önhibáján kívül rendelkezett? Helyre jöttek volna az alapvető hiányosságok, melyekkel egy férfinak rendelkeznie kell egy párkapcsolatban? Azt hiszem nem. Nem azért, mert nem akarta, hanem mert ezek a hibák mélyen a természetéből fakadnak, bizonyos körülmények miatt, melyben felnőtt és melyeket át kellett élnie. Persze ettől még bizonyos szinten lehet változni, csak akarat kérdése. Mindenhez két ember kell. Amikor én akartam és kész voltam változni és újra kezdeni, akkor ő még nem jutott el erre a szintre. Amikor pedig ő eljutott és próbált változni, akkor már túl késő volt...

Azóta sem értem, miért szakított áprilisban, ha a mai napig szeret engem!?! A hirtelen harag és düh nem lehet ennek oka. Nem játszhatunk egymás érzéseivel. Ott hagyom, mert mérges vagyok, majd pár napra rá visszatáncolnék. Valahol ez az én hibám is volt. Hisz előtte ezt megtehette. Előtte képtelen lettem volna elendegni őt, képtelen lettem volna hagyni, hogy szakítson, hogy véget vessen annak, ami köztünk volt. Talán azt gondolta, hogy a költözésével és szakításával megijeszt és a vita lezárul, szerelmesen folytatjuk. De akkor én már nem akartam folytatni. Nem akartam, hogy ezt mégegyszer megtehesse velem. Hiába bánta meg másnapra tettét, nem akartam többé látni. 1 hónapra rá, mégis találkoztunk. Kérte, hogy hadd tegye jóvá amit okozott és hadd tegyen boldoggá. Mindebből az sült ki, hogy szerinte mi újra jártunk. Lehetséges én voltam félre érthető. Nagy valószínűséggel én is így értelmeztem volna a helyében. Viszont mindezek után nem tartom jogosnak, hogy én legyek a szemét, mert elhagytam őt egy másik pasiért. Miért akkor lángolt fel benne újra a szerelem, amikor elmondtam neki, hogy van más? Egyáltalán tényleg szerelem volt amit érezni kezdett, vagy csak birtoklási vágy és kétségbeesés, hogy többé már nem kaphat meg?

Akármi, akárhogy: megértem, hogy nem könnyű neki, megértem, hogy fáj. Hisz már mással vagyok, míg ő egyenlőre egyedülálló. A nő, aki közel 6 évig a szerelme volt, már másé. Megtehettem volna, hogy csak egyszerűen azt mondom: vége. Nem kellett volna megtudnia, hogy mással vagyok. De úgy gondoltam őszinteséget érdemel. Persze jogos a kérdés, hogy mégis hogy jöttem össze ilyen hamar mással. Ez maradjon meg költői kérdésnek.

Sajnálom, hogy akkor tudatosult benne minden, amikor én már nem akartam őt. Sajnálom, hogy fáj neki. Sajnálom, hogy így ért véget. Bár azt hiszem nincs olyan szakítás, ami úgy ér véget, hogy nincs rossz érzés mindkét félben. Nem lehet úgy szakítani, hogy az egyik fél meg ne sérüljön. Sőt, többnyire mindkét fél. Ez az, amit Zs nem lát. Nem látja a folyamatot, amíg idáig jutottunk, ami miatt ennyire hamar képes voltam másba bele szeretni. Már kiszerettem belőle, mire véget ért. Úgy gondoltam minden tőlem telhetőt megtettem, hogy együtt maradjunk. Tudom, hogy részéről ő is így gondolja. Azt is tudom, hogy ő nem úgy élte meg, ahogy én és ha ő írna rólunk, az teljesen más lenne. Az alapok egyformák, de minden más eltérő. Talán valahol igazságtalan, ahogy írok róla, hiszen ez csak az én szemszögem az én érzéseim.  Ugyanakkor ő sem gondolkodhat másképp, mint a saját gondolkodása szerint. Talán ebből adódott a legtöbb konfliktusunk.

Tudom, hogy annyira szeretettük egymást, amennyire csak tőlünk telt. Ő volt az első szerelmem és amíg élek, tudom, hogy nem fogom elfelejteni. Mindíg itt fog élni bennem és tudom, hogy még évek múltán is lesznek dolgok, amikről ő fog az eszembe jutni. Nem azért, mert még mindíg szeretem. Nem azért mert újra akarnám vele kezdeni. Egyszerűen csak, mert az első szerelem meghatározza az ember további életét. Mindenkinél más, hogy milyen irányba, de mindenki változik. Az emlékek és a közös évek viszont megmaradnak. Ha akarjuk, ha nem. Meg kell tanulnom ezzel együtt élni és elfogadnom, hogy ez nem bűn, ez nem megcsalás, nem szerelem. Egyszerűen csak normális dolog. Bizakodom, hogy az emlékek idővel egyre ritkábban fognak feltörni és egyre kevesebb mennyiségben. Helyükre új emlékek kerülnek és a régiek megmaradnak szép múltként.

Mikor végleg véget ért vele, azt gondoltam rövid időn belül sikerül majd túl tennem magam rajta és elfelejtem őt. Valóban sikerült rövid időn belül másban megtalálni a boldogságot és új életet kezdenem. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy ez a folyamat már akkor megkezdődött, mikor még együtt voltam vele. Amikor már belefáradtam dolgokba, de képtelen voltam elhagyni, mert szerettem. Nem szerelemből, azt hiszem inkább megszokásból. Talán érthető a megfogalmazásom. Ugyanakkor rájöttem, hogy sohasem fogom elfelejteni. Csak megtanulom elhelyezni őt az emlékeim között.

Ma még vannak dolgok, amikről eszembe jut. Zenék, helyek, gondolatok.. Néha a kezembe kerül 1-1 levél vagy fénykép. Olyankor összeszorul a szívem. Tisztán emlékszem a pillanatra amikor először olvastam, vagy amikor a fénykép készült. Emlékszem az érzésre, ami akkor bennem volt. Nem akarom elégetni vagy megsemmisíteni ezeket a leveleket, fényképeket. Egy napon biztosan jó érzés lesz, amikor ezek a kezembe kerülnek. A gépemen lévő közös képeket eltüntettem egy olyan mappába, amit én is csak hosszas kutatás után találok meg. Jobb így. Nem akarom, hogy miközben zenét keresek, vagy bármit a gépemen, egyszer csak a képeinkkel találjam szembe magam. Mert bizony fáj. Nem az, hogy már nincs mellettem, vagy hogy még szeretem. Már nem. Igazából maga a tény, hogy egy korszak lezárult. Nehéz ezt elmagyarázni.

Nem akarom elfelejteni őt, csak egyszerűen nem gondolni rá. Véget ért és ez így van jól. Talán egy nap ő is megnyugszik és túl lép.