... felhívtam még hetekkel ezelőtt, hogy nálam maradt az ezüst karkötője. Megbeszéltük, hogy majd oda adom neki. Majd smst írt, hogy postázzam el. Ez után rám küldte a legjobb barátnőjét, hogy hozza el tőlem.. Mégis mire jó ez? Miért nem viselkedik felnőtt emberként? Nehéz elém állnia, hogy szia, a karkötőmért jöttem, majd tovább lépnie? Elhagyott, véget ért. Nem én léptem meg ezt. Akkor miért is kell így viselkedni??? Ez nem felnőtt viselkedés és nem is túl gerinces. Az első gondolatom, hogy ezeket a dolgokat már nem is akarom megérteni. De ha nem értem, nem is kerül a helyére, így hát szépen elteszem magamban oda ahová gondolom.
Az az igazság, hogy tényleg boldog vagyok nélküle. Mikor egyedül érzem magam, nem azt érzem, hogy Ő hiányzik, hanem azt, hogy de jó lenne, ha lenne mellettem egy férfi, akinek a karjaiban ébredhetek, aki szeret, megbecsül, vigyáz rám, közös élményeink és emlékeink vannak.. Igaz, őszinte, szerelmes kapcsolatra vágyom. Hiszem, hogy, amikor itt lesz az ideje, akkor meg is fogom találni azt az embert, akivel ezek a dolgok megvalósulhatnak. Ő sem lesz tökéletes és én sem leszek az soha. Tökéletes ember nincs. De nem is ez a lényeg.. és nem, nem vagyok magányos. Vannak barátaim, akik szeretnek és akiket én is szeretek. Vannak ismerőseim, akikkel jókat beszélgetek. Vannak srácok, akik udvarolnak és randizni hívnak.
Úgy érzem sokat komolyodtam. Nem úgy értem, hogy már nem vagyok az a kis idétlen, aki nyávog, bökdös és őrültködik.. az vagyok. De komolyodtam az élethez. Kicsit olyan, mintha kezdenék egyensúlyba kerülni önmagammal. Vagy kibékülni? Valami ilyesmi.. ;)
Jól érzem magam, boldog vagyok és keresem a társam. Szeretem a barátaimat és imádom a családomat. A családom a legfontosabb a világon. Ők adnak erőt, ők azok, akikre még akkor is számíthatok, amikor azt hiszem, hogy a világ ellenem van..
Talán még sokáig lesznek kérdőjelek bennem azokkal kapcsolatban, amiket Zs tett szakításunk óta, de érdekelni már nem érdekel. Idővel csak egy távoli emlék lesz, a múltam, amire mosolyogva tekintek vissza. Elfelejteni sosem fogom. De nem szeretem és már nem vágyom arra sem, hogy lássam. Elengedtem. Végleg. Már nem fáj. Ennek így kellett lennie. Egy nap majd elmesélem az unokáimnak, hogy volt egy srác, akit úgy szerettem, hogy meghaltam volna érte. De a sors más jövőt rendelt nekünk és útjaink ketté váltak. Egy jobb és szebb jövőt tartogatott nekem egy jobb ember mellett.. :)
